Beszámoló a Szerbiai emlék- és kutatóútról /2015. október 7-11./

A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre emlék- és kutatóútja Szerbiában, a volt jugoszláviai munka- és haláltáborok helyszínein, 2015. október 7-11.

Emlékeztető

A program pályázatának címe: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek – Szerbiai emlékút
Alcíme: 2015. október 7-11-ig kutató és emlékút Szerbiába a volt haláltáborok helyszíneire

A kutató- és emlékút a Pécsi Német Kör 2011. április 16-17-én tett vajdasági emlékútjának folytatása volt. Az akkor meglátogatott történelmi emlékhelyek voltak: Zombor, Gádor (Gakovo), Körtés (Krusevlje), Bajmok, Szabadka. Már akkor tervbe vettük további táborok, közöttük a legnagyobb – leghírhedtebb – Láreki haláltábor felkeresését.

Mostani utunk résztvevői voltak:

  1. Matkovits Kretz Eleonóra, a Pécsi Német Kör, valamint a Kiskassai Német Egyesület elnöke, az  emlékút vezetője
  2.  Felhoffer Attila, Siklós (Máriagyűd), Liszt Ferenc u. 21.
  3.  Felhoffer Attiláné, Rita, Siklós (Máriagyűd), Liszt Ferenc u. 21.
  4. Kovács Anita, a Kiskassai Német Egyesület elnökhelyettese, Kiskassa, Petőfi u. 53.
  5. Reisz Mária, Újpetre, Ady Endre u. 41.
  6. Rozs András, a Pécsi Német Kör tagja, Pécs, Szőlő u. 13.
  7. Rozsnyói Ilona, a pécsi Király Galéria munkatársa, Pécs, Király u. 24.
  8. Rumszauer Ilona, Pécsdevecser polgármestere, Pécsdevecser, Fő u. 5.
  9. Striegl István, Baja, Pázmány Péter u. 17.
  10. Várnai Pál, a Pécsi Német Kör tagja, Pécs, Kaposvári u. 6.

Gépkocsivezetőnk volt: Deverdics Gábor, a Kopári és Horváth Kft munkatársa.

A kutatóút állomáshelyein Rozsnyói Ilona fotókat és video-filmeket, Rozs András jegyzeteket készített.

Az emlékút krónikája

2015. október 7-én délben indultunk a Német Kör Pécs, Nagy Lajos király útja 9. számú irodaépülete előtti parkolóból. Baján csatlakozott hozzánk Striegl István nyugdíjas gimnáziumi tanár barátunk, aki hozzátartozói révén maga is fájó emlékeket hordoz a malenykij robotra hurcoltakról.
Első állomásunk a horvátországi Valpovo lett volna, de a migránshelyzet kiszámíthatatlan fejleményei miatt úgy döntöttünk, hogy elkerüljük a magyar-horvát és a horvát-szerb határt, ezért a biztonságos magyar-szerb határ felé vettük az irányt. Hercegszántónál léptünk át Szerbia földjére, majd Bezdánon át Zomborba (szerb neve: Sombor) érkeztünk.

1. Zombor, Gakovo:

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején Bács-Bodrog megye székhelyén, Zomborban, úgy, mint 2011-ben, ezúttal is a Szent Gellért Német Egyesület (St. Gerhard Deutscher Humanitäter Verein) fogadott minket székházában. Itt Anton Beck (Beck Antal) elnök úr köszöntött minket. Előbb Cirkl Zsuzsa vajdasági újságíró, a Dunatáj című magyar nyelvű lap szerkesztője és Budai Róbert, a Vajdasági Rádió és Televízió Újvidéki Tartományi Szerkesztőségének operatőre rövid riportot készített Matkovits Nóra elnökasszonyunkkal és Rozs András nyugdíjas levéltárossal, akik nyilatkoztak látogatásunk céljáról, a tervezett utunk állomáshelyeiről, a volt jugoszláviai haláltáborok emlékhelyeinek felkereséséről, a német és magyar lakosságnak a szovjet hadsereg és a jugoszláv partizán hadsereg által 1944 októberét követő meghurcoltatásának megismeréséről.
Ezután Beck Antal elnök ismertetőt tartott a Szent Gellért egyesület alapításáról (1999). A német misére járó lakosokat szervezték be az egyesület első tagjainak. A választmányba csak azok kerülhetnek, akik németnek vallják magukat. Az egyesület célja a zombori német lakosság történetének feltárása, a német nyelv és kultúra ápolása. Az egyesület tagjainak harmada „Donau-sváb”, kétharmada magyar-német vegyes házasságból származó személy.
Wilhelm József, a Veljko Petrović Gimnázium (német gimnázium), Sombor történelem tanára egy dokumentum-összeállítást szerkesztett, melynek keretében a gimnázium diákjai felidézték a vajdasági németek történetének több vonatkozását. Elhangoztak részletek egy batinai 17 éves német leány naplójából, mely a szovjet hadsereg 1944. évi átvonulásáról szólt. Ismertetést hallottunk a Donau-svábok 18. századi betelepüléséről, majd 19. századi történetéről. Egy tanuló az 1944 októberében kezdődött, és 1948 márciusáig tartó üldözésekről tartott ismertetőt. Elmondta, hogy a magyarok helyzete a korszakban kedvezőbb volt, mint a magyaroké. Beszélt az internáló táborokról, melyek közül a Járeki tábor volt a legnagyobb, ahol 9500-an haltak meg. 1945-ben a Szovjetunióba vitték a deportáltakat, 1946-ban pedig a táborok megmaradt lakóit Ausztriába és Németországba deportálták. Egy diáklány beszélt arról, hogy a jugoszláv partizánok 1944. november 24-én romba döntötték a németek lakta falvak házait, a lakások bútorait összetörték. Darázson 1944. november 24-én megszentségtelenítették a kápolnát.
Ezt követően Wilhelm József tanár összefoglalta a vajdasági német lakossággal 1944 őszétől 1948-ig történt eseményeket. Szerinte, amíg a német hadsereg tartózkodott a vidék helységeiben, nem volt annyi pusztítás, mint amit a szovjet és a jugoszláv partizán hadsereg követett el. Utóbbiak feldúlták a német és magyar lakosság házait. 1945 tavaszától a magyarok elleni megtorlás csillapodott. A lágerekben őrzött németek közül többen elmenekültek, mivel a tábor őrei elnézték (megengedték) a menekülést. A Németországba deportálás sokszor nem szerveződött meg.
Majd Edi Grolinger, a St Gerhard Német Egyesület tagja németül szólt a hallgatósághoz, mivel szerinte kevés a lehetősége arra, hogy németül beszéljen. Elmondta, hogy a jugoszláv szocializmus idején a német temetők elé, illetve a sírokra is épületeket emeltek. Sok ember meghalt az 1991-es háborúban. Sarajevo németsége elveszett két év alatt, a szerbek nem fogadták be őket. A gakovói Kálvária-hegyen állt templom a második világháború után elpusztult, helyén most egy kereszt áll. Gakovón sok, egykor németek által lakott ház is elpusztult a háború után.
Ezután egy láger-túlélő, idős asszony, Bodrogi Katalin megrendítő felszólalása következett. Elmondta, hogy ő Doroszlón lakott, ahol a németek nem tudtak németül, magyarul beszéltek. A doroszlai németeket és magyarokat Apatinba vitték munkatáborba. Itt volt a főláger. 30 doroszlai dolgozott az apatini lágerben, 1945-től 1948 tavaszáig. Sokféle munkát végeztek, például kitrágyázták a teheneket. Munkaruhát kaptak. Itt a táborlakók tetűvel voltak tele, ami nem volt szégyen, mert nem lehetett cserélni a ruhát. Mindig bab volt az étel. A kenyérben kukorica volt. A táborban sokan meghaltak, nem lehet tudni, hogy hol vannak eltemetve. Zomborból Bezdánba vitték a partizánok a németeket és a magyarokat. A partizánok kiirtották az ifjúságot, nem tudjuk, a halottak hol vannak elhantolva.
A St. Gerhards Német Egyesület megemlékezése után a pécsi küldöttség tagjai megkoszorúzták a zombori németeknek és magyaroknak a zombori temetőben álló emlékművét, melyet 2000-ben állítottak fel. Ez először a zombori Magyar Kaszinó udvarában állt, majd áthelyezték a német egyesület épületével szemben álló, a temetőhöz tartozó területre. Az emlékmű szövege: Im treuen gedanken an unsere unschuldigen Opfer. Temetetlen halottaink és néhai nagyjaink emlékére. A pécs-baranyai németek küldöttsége részéről Kovács Anita és Rumszauer Ilona helyezték el a koszorút. Elmondtuk a Miatyánk imát magyarul és németül.
Ezt követően küldöttségünk a Zombortól néhány kilométerre fekvő Gakovóba (magyarul Gádor) buszozott, ahol 1944-től az egyik legnagyobb németeket internáló munkatábor működött. Beck Antal ismertette a tábor létesítésének és működésének történetét. Az egykor virágzó német község német temetőjét megtekintettük. A pusztulás számos jelét szomorúan észleltük: bedőlt sírok, ledöntött keresztek, a dzsungel nagy része már kiirtva, de még mindig gaz a sírok mellett. A temető mögött birkalegelő, itt volt a munkatábor temetője, a puszta föld alatt egyesek szerint 30 ezer, Beck Antal szerint 9600 német nyugszik. Az egykori munkatábor helyén létesített, német és szerb felirattal ellátott emlékművet megkoszorúztuk, imát mondtunk az itt elhalt táborlakók lelki üdvéért.
Visszautaztunk Zomborba, ahol megvacsoráztunk egy belvárosi étteremben, majd Újvidékre (ma Novi Sad) utaztunk, itt szállást foglaltunk a Hotel Garni Rimski Novi Sad szállóban. Az estét újvidéki városnézéssel töltöttük el.
Még Zomborban csatlakozott hozzánk Platz László (Ladislaus Platz, a St. Gerhards Német Egyesület tagja, aki további utunk során kísérőnk volt, segített nekünk tolmácsként és a szervező munkában.

2. Újvidék, Járek:

2015. október 8-án a Vajdasági Múzeum, Novi Sad igazgatója, Agnes Ozer (Bori Ágnes) fogadott minket munkahelyén. Ozer Ágnes – a neves jugoszláviai magyar irodalomtörténész, Bori Imre lánya – tájékoztatót tartott nekünk a második világháborúban Újvidéken és környékén történt eseményekről, súlyos atrocitásokról, népirtásokról, a lakosság internáló táborokba hurcolásáról. Elmondta, hogy a szovjet hadsereg és a jugoszláv partizánok által a magyar lakosság ellen 1944 októberétől elkövetett jogtalan cselekedeteket 2012-től egy Szerb-Magyar Akadémiai Vegyes Történész Bizottság tárja fel. A bizottság munkáját segíti a szegedi egyetemi tanár, Sajti Enikő, valamint a pécsi egyetem adjunktusa, Hornyák Árpád. A malenykij robotra a Szovjetunióba, valamint a Járeki munkatáborba hurcoltakkal kapcsolatos forrásokat kutatja Mezey Zsuzsa, az újvidéki Vajdasági Levéltár munkatársa. A szerb-magyar akadémiai bizottság megbízásával dolgozó történészek feldolgozzák a Belgrádban őrzött titkosszolgálati iratokat is, a mai belügyminisztérium irattárának dokumentumai azonban még nem kutathatók. A Donauschwäbische Centralmuseum, Ulm a közelmúltban kiadott egy könyvet a dunai svábok (németek) történetéről, e kötetben a szerzők feldolgozták az Újvidékről a Szovjetunióba és a jugoszláviai munkatáborokba, közöttük a Járeki táborba hurcolt német nemzetiségű lakosság történetét. Ozer Ágnes hangsúlyozta, hogy a jugoszláv partizán csapatok 1944-ben az AVNOJ (a jugoszláv ellenálló szervezetek döntéshozó szerve) 1943-as határozata szerint döntöttek a háborúban német és magyar megszálló csapatokat kiszolgáló, segítő német és magyar lakosság, illetve a velük együttműködő (kollaboráló) szerb polgári lakosok megbüntetéséről. A jugoszláv partizán csapatok vezetői a német és magyar lakosokat erre az AVNOJ-határozatra hivatkozva büntették, de valójában a kollektív bűnösség vádját alkalmazták velük szemben. De a partizánok büntető akciói nemcsak a németek és a magyarok ellen irányultak, hanem a szerb polgári osztályellenséget is célba vették, sőt sok polgári szerb lakost is kivégeztek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hívta fel a figyelmet Ozer Ágnes, hogy az 1941-ben a Délvidéket megszálló magyar csapatok parancsnokai nem vették figyelembe a helyi – bácskai – magyar, és vegyes, szerb-magyar házasságban élő lakosok, a helyi értelmiség tapasztalatait a több mint húsz éves együttélés során. A közigazgatási vezetők közé nem választották be őket, nem törődtek a bácskai magyarok véleményével. „A bácskai magyarokat is csalóknak nevezték a magyar hadsereg tisztjei”- mondta Ozer Ágnes, akinek a nagyszülei is bácskaiak voltak (a Sajkás vidékről, Bácsföldvárról származtak). Mindez hozzájárult a háború folyamán a magyar katonaság és közigazgatási vezetői, valamint a szerb lakosság és a partizánok közötti ellentétek kiéleződéséhez. A jugoszláv partizánok között igen sok szlovén, horvát, macedoniai, boszniai származású katona volt, akik nem ismerték a helyi viszonyokat.
Ozer Ágnes tájékoztatott arról, hogy 1944 októberétől mintegy 10 ezer magyar lakost végeztek ki Újvidéken és a közeli Járek haláltáborában.
A Vajdasági Múzeum a szocialista korszakban partizán múzeum volt, itt őrizték a párttörténeti iratokat is. 1992-ben alakították át, ekkor kapta mai nevét, ekkor költözött mai helyére, a volt bíróság épületébe. A mellette lévő volt börtön épületében található ma a Vajdasági Levéltár. A Vajdasági Múzeumban őriznek feljegyzéseket a táborlakókról, így rendelkeznek a gakovói halottak listájával, valamint náluk van a Járeki tábor listája a még élő férfiakról. A Járeki tábor nem klasszikus tábor volt, vagyis nem barakktábor, hanem egy utca, amit lezártak, az itt lévő házakba zsúfolták össze az ide hurcolt német lakosokat.
Újvidéken volt a központi láger, hozzá tartozott még három környékbeli tábor. Újvidéken ugyanannyi magyart végeztek ki 1944-ben, mint amennyi szerbet a magyar hadsereg 1942-ben. Ez volt a második újvidéki vérengzés.
Járeken nem minden szerb partizán volt kegyetlen, korabeli táborlakó beszámolt arról, hogy kukoricaszedéskor az őr elfordult, amikor a Járekkel szomszédos, magyar lakosságú Temerinből érkező lakosok élelmet adtak át a táborlakóknak.
Járekről fiatal német asszonyokat vittek el a Szovjetunióba. (A malenykij robottal azonban a Vajdasági Múzeum nem foglalkozik, ez ügyben a Vajdasági Levéltárban dolgozó történészt, Mezey Zsuzsát kell keresni.)
Tito idején a jugoszláv állam kártérítést nem fizetett a túlélő táborlakóknak, ezt a német államtól várta el.
1944 decemberében, karácsonykor az AVNOJ határozatot hozott arról, hogy a partizán csapatok által elkövetett súlyosabb atrocitásokat megszüntetik, szabályozzák, ki a háborús bűnös, ki nem. Ez időtől a magyarokat enyhébben ítélték meg, mint a németeket, ez a gyakorlat ellentéteket is keltett a német és a magyar lakosság között Jugoszláviában, a Vajdaságban.
A Vajdasági Múzeum őriz népbírósági ítéleteket is. Ozer Ágnes igazgató megmutatta csoportunknak Schilling Ádám halálos ítéletét, akit a megszállókkal való együttműködéssel vádoltak. A jugoszláv népbíróság őt azért ítélte el, mert a nemzeti becsületet megcsúfolta, harcot folytatott a reguláris jugoszláv hadsereg ellen. Pancsovára kísérés közben lefegyverezte a jugoszláv pénzügyőröket, rálőtt a jugoszláv hadsereg katonáira, önszántából belépett a német hadseregbe, a Prinz Eugen SS-egységben harcolt, részt vett tömeges kivégzésekben, tevékenykedett a hitleri eszméket képviselő Kulturbundban, a jugoszláviai németek egyesületében.

A Vajdasági Múzeumban a Járeki haláltáborról hallottakra az Újvidéktől 13 km-re, északkeletre fekvő Járek községben (ma: Backi Jarek, korábban: Tiszaistvánfalva) tett látogatással emlékezhettünk. A község szélén egykor állt német házakat már lebontották, a volt tábor helyén szántóföld, puszta füves rét terül el. Ennek szélén egy földhalmon fából ácsolt kettős kereszt, ez a Járeki munka- és haláltábor emlékhelye. Ottjártunkkor a fakereszt alatt koszorúkat találtunk, rajtuk szalagok, közöttük a német állam színei német felirattal, Szerbia Vajdasági Autonóm Tartományának szalagjai magyar felirattal. A Járeki tábor méltóbb emlékhelyet érdemelne, vetődött fel bennünk a gondolat. Mi is elhelyeztük a pécsi-baranyai németek koszorúját, magyar és német nyelvű imával emlékezve az itt szenvedőkre és elhunytakra.
A Járeki táborban történtekről hallottakat ellensúlyozandó, a nap további részét a Dunán át az Újvidékkel szemközti Pétervárad erődjének megtekintésével töltöttük.

3. Rezsőháza, Nagykárolyfalva

Másnap, 2015. október 9-én Újvidékről a Duna és a Tisza összefolyásától néhány kilométerre, északra fekvő Rezsőházára (ma Kničanin, német neve Rudolfgnad) utaztunk. Itt volt a bácskai német lakosokat összegyűjtő legnagyobb munkatábor, mely 1944 októberétől 1948-ig állt fenn. Rudolfgnad 1944 előtt tiszta német lakossággal bíró takaros házakkal beépített falu volt, a német földművesek jó minőségű bánáti földön gazdálkodtak itt. A jugoszláv partizánok különösen haragudtak a község német lakosaira, mert 1944 végén még a templomot is lerombolták. A falu Főterén ma egy park található, az egykori templom helyén Sztevan Knicsanin (1807-1855) mellszobra áll. A templom előtt egy 1925-ben felállított kereszt állt, amelyet 1997-ben a falutól egy kilométerre, délre lévő emlékmű elé vittek. 1944-ben a német munkatábort a falu egy elkülönített utcájának házaiban létesítették. Bácska és a Bánát több helységéből szállították ide a német nyelvű, nemzetiségű embereket. Az itt 1944 és 1948 között elhunyt, legyilkolt német lakosokat a falutól délre lévő szántóföldbe temették. Ide temették a faluban működött gyerektáborban őrzött, a Bácskából és Bánátból ide hurcolt, s itt éhségtől, betegségtől elpusztult árva német gyermekek holttesteit is. A faluban hozzánk csatlakozott Radosan Jocić, aki elmondta, hogy ő a község vezetője ( predsnik), a Szerb-Német Egyesület elnöke. Felajánlotta, hogy elkísér minket a falutól délre található emlékműhöz és kereszthez. Elmondta, hogy az emlékművet részben a község mai, szerb lakosai hozzájárulásaiból, részben pedig a Németországban élő egykori lakosok, a táborokban élve maradottak, illetve leszármazottaik adományaiból állították 1997-ben. Rudolfgnad lágerében mintegy 12 ezer német személy halt meg, 9 ezer holttest az emlékmű mögötti földben, 3 ezer pedig a mai temető mellett elterülő egykori német temetőben nyugszik. Az emlékművön német nyelvű felirat olvasható, mely megemlékezik az itteni munkatáborban „éhségtől és erőszaktól” elhunytakról. Az elöljáró elmondta, hogy az emlékművet a Szerb-Német Egyesület gondozza. Évenként szentmisét tartanak, melyen részt vesznek német katolikusok, szerb pravoszláv vallásúak, magyar reformátusok is. (Ma már csak egy német nemzetiségű nő lakik a községben.) Megemlékeznek a háború és az azt követő idők minden áldozatáról, „politika nélküli” rendezvényen. Az emlékmű, valamint a temetőben lévő kisebb emlékmű és kápolna fenntartásához a Németországból érkező csoportok adományai járulnak hozzá. Jocić úr megadta nekünk elérhetőségét. Elmondta még, hogy tudomása szerint Zrenjaninban (Nagybecskerek) egy kiadvány készült, mely minden lágerről tartalmaz adatokat.
A rezsőházi emlékműnél zombori illetőségű kísérőnk, Platz László (Ladislaus Platz) elmondta nekünk, hogy az ő édesanyját is ide, a rudolfgnadi gyerektáborba hurcolták, 8 éves volt, amikor ide került, 1945-től 1948-ig tartották itt. Az egész Vajdaságból hoztak ide gyermekeket, olyanokat, akiknek apjuk, és/vagy anyjuk meghalt a háborúban, vagy fogságba került. Az árva vagy félárva gyermekek sokat szenvedtek itt szeretteik nélkül, az őrök önkényének kitéve, éhségtől szenvedve. Előfordult olyan eset, hogy a táborbeli német gyerekek élelmet kértek a helyi szerb lakosoktól, s volt, aki a kutyáját szabadította rájuk. A partizánok közül a macedónok voltak a legkegyetlenebbek, a boszniaiak kevésbé. Platz László édesanyját később Krusevóba (Kruševlje) vitték, az itteni lágerben halt meg.
Rudolfgnad temetőjébe is ellátogattunk. Itt a ma is használt szerb temető mellett fákkal-bokrokkal benőtt, elgazosodott temetőrészre bukkantunk. Itt található a régi német temető. A sírkövek nagy része ledöntve, több széttörve. Látszik, hogy szándékos rongálás történt. A faluból a temetőbe vezető út elhanyagolt állapotban van. A sírok között áll egy kápolna, melyet 1895-ben építettek, ezt a Németországba távozottak leszármazottai a közelmúltban rendbe hozták. A kápolna belsejében egy bánáti német származású festőművész képei láthatók, melyek a német lakosság szenvedéseinek állítanak emléket. A kápolna falán lévő német nyelvű felirat szerint e temetőben három ezer német áldozat holtteste nyugszik. A kápolna mögött egy emlékmű található, német feliratokkal, a rudolfgnádi lágerben meghaltak neveivel, köztük számos gyermek nevével és évszámával. Az emlékművet 2006-ban állította Knicsanin község és a német állam.
Következő uticélunk Nagykárolyfalva volt. Német neve: Karlsdorf, ma Banackikarlovac. Itt is létezett 1944-től egy tábor a környék német lakosainak gyűjtőhelye. E faluban nem volt helyi vezetőnk, ezért a helyi szerb lakosoktól kérdezősködtünk. A falu központjában áll a római katolikus templom és a volt katolikus elemi iskola, mindkettő igen leromlott állapotban. A falu temetőjében megtaláltuk az 1941 és 1951 között életét vesztett „német áldozatoknak és más polgároknak” 2004-ben emelt emlékművet. Felirata: „Zum Andenken der unschuldigen deutschen Opfer aus Karlsdorf und andere Mitbürger, die in den Jahren 1941-1951 ihr Leben verloren die Heimforstgemeinschaft Karlsdorf 2004” Alatta a szöveg szerbül ismétlődik.
Utunk következő állomása Versec (Vršac) volt, itt este egy rövid ismerkedő sétát tettünk, majd Fehértemplomba (Bela Crkva) utaztunk, ahol megvacsoráztunk és megszálltunk. Itt nem volt láger, de másnap egy kis látogatást tettünk a községben. A főtéren emlékmű, az 1944. október 2-i szovjet „felszabadítás” néhány nappal ezelőtti megünneplésének vörös szalagos koszorúival.

4. Versec

2015. október 10-én reggel indultunk Fehértemplomról Versecre. Ez egy nagy község a szerb-román határtól nem messze, egy hegy lábánál. A hegy csúcsán a középkorban IV. Béla magyar király (a szerb történészek szerint Gyuro Brankovics szerb király) által épített vár állott, ez volt Érdsomlyó vára, romjai ma is láthatók. A hegyre vezető utak mentén szőlődombok terülnek el. A helység jelentős iparos és kereskedő polgárváros volt az Osztrák-Magyar Monarchia idején, vegyes, német-szerb, kevés magyar lakossal. Német neve: Werschetz, szerbül: Vršac. A községházán felirat, magyar nyelven is: Versec – Vršac: Szerb Köztársaság Vajdasági Autonóm Tartomány Versec község. A minket fogadó helytörténész, Fodor Tamás elmondta, hogy a most is városias látványt nyújtó község a szerb törvények szerint nem lehet város, mert lakossága nem éri el a negyven ezret, utcái pedig nem elég szélesek.
A Verseci Városi Könyvtár (Gradska Biblioteka Vršac) előtt Fodor Tamás könyvtáros, helytörténész fogadta csapatunkat. Elmondta, hogy a könyvtár mintegy 30 ezer német, és 20 ezer magyar könyvet őriz. Versecen az I. és II. világháború között 14 ezer német, 10-12 ezer szerb, és 3 ezer magyar nemzetiségű lakos élt. Ma kb. száz német lakos maradt, mintegy 3-4 százan beszélik a magyart, de többségük vegyes házasságban él. A lakosok többsége szerb, összesen 35 ezren élnek itt.
A II. világháború után a verseci németek menekültek. Az itthon maradottakra az üldöztetés várt. A németeket gyűjtőlágerekbe vitték a szovjet katonák és a jugoszláv partizánok. Ilyen volt a vasút mentén lévő gyárépület, és a Sztojkovics telep. A volt német temetőre építkeztek, itt van most az öregek otthona. A lágerekben sok német versecit megöltek, de a polgári-értelmiségi szerbek közül is többeket kivégeztek a szovjet katonák és a jugoszláv partizánok. A Versec melletti repülőtér hangárjaiba szállított német katonákat is kivégezték. A lágerekbe hurcoltakat válogatott eszközökkel kínozták, így például Fodor Tamás nagyapját, a Seemayer család tagját úgy vallatták, hogy a Napba nézették. A Szovjetunióba is vittek németeket, elsősorban nőket.
Fodor Tamás városnézés keretében mutatta be csoportunknak Versecet. Elmondta, hogy a város egyik fele a németek városrésze volt, csupa szabályos, egyenes utcával, a másik fele a szerbeké, girbegurba utcákkal. Számos adatról, eseményről szereztünk tudomást a város történelméből, jártunk Herczeg Ferenc (Franz Herzog) szülőházánál, amely most a szerb kommunista párt székháza, látogatást tettünk a verseci várostörténeti múzeumban. Dragi Bugačic szerb író megírta a verseci zsidók és németek történetét. Fodor Tamás az egykori Drei Laufer (Három Futó) utcánál egy megdöbbentő esetről tett említést: itt 1944 végén (1945 elején?) egy szovjet tiszt tisztázatlan halálát úgy torolták meg a szovjet katonák, hogy 136 német lakost kihajtottak az utca házaiból, és az utca végében azon nyomban kivégezték őket. „Az utcán folyt a vér, a németek holttesteiről helyi cigányok szedték le az aranyfogakat, rögtön a kivégzés után.” – mondta kísérőnk a korabeli szemtanúk, illetve leszármazottaik elbeszélése alapján. Versecen összesen 2 ezer német áldozata volt a szovjeteknek és partizánoknak. Ezek között voltak a környező községekből a verseci lágerekbe szállítottak is. Az egyik leghírhedtebb láger a Helvetia szőlőbirtokon volt, itt a pincékben kínozták és öldösték le az áldozatokat. Fodor Tamás nagypapáját is itt végezték ki. A kínzások magánházaknál is folytak. A szovjet katonák mellett a jugoszláv partizán csapatok tagjai végezték ki a munkatáborok lakóit. A partizánok zöme Hercegovinából, Boszniából származott, de a Bánáti Partizán Divízió tagjai között voltak verseciek is, akik a gazdag német birtokosok ellen így akartak bosszút állni.
Megtekintettük a Helvetia szőlőbirtok ma is álló épületét, jártunk a Sztojkovics telep egykori épületeinél, majd Versec határában található puszta, füves-gazos területre jutottunk, az egykori Schinder Wiese földjére, ahol csontokat, tömegsírokat találtak. A mező szélére egy fakeresztet állítottak, melyen német és szerb felirat tudósít az itt történt szörnyűségekről. Fodor Tamás elmondása szerint a verseci polgármester e helyen adta át a szovjeteknek és a partizánoknak a város kulcsait, mire a válasz az volt, hogy a polgármestert megalázó módon megkínozták és kivégezték („lóhoz kötve húzatták”). A fakeresztet Fodor Tamás szerint többször eltávolítják és elégetik a helyi lakosok („a városszélen lakó cigányok”), helyére mindannyiszor újat kell állítani. A fakeresztre függesztett táblán a következő szöveg olvasható: „Hier ruhen Donauschwaben und Serben – Opfer der Vergeltung des Siegers liquidiert im November 1944”. A fakeresztet megkoszorúztuk – Rozsnyói Ilona és Rozs András helyezték el a koszorút-, magyar és német imát mondtunk az elhunytak lelki üdvéért.

5. Nagybecskerek

A Versecen a háború után történtek nyomasztó hatást tettek ránk, érzéseinkben megrendülve utaztunk tovább a szintén a Bánátban, a Tiszától keletre fekvő Nagybecskerekre (Betschkerek, ma Zrenjanin). Eredeti tervünkben szerepelt Molidorf (Molin, Molidor) is, ennek az egykori táborhelynek a megtekintésétől azonban eltekintettünk, mert Fodor Tamás elmondása szerint itt már egyáltalán nincs se település, se emlékhely, és egy vizenyős területen kell áthaladni a terület eléréséhez, úgyhogy a hely meglátogatásának nem volt értelme.
Nagybecskerek egy nagyobb város, közigazgatási központ, nagyrészt szerb lakosokkal, de élnek itt még németek, magyarok is, nagyrészt vegyes házasságban.
A Deutscher Verein Betschkerek, Opstina Zrenjanin (Nemačko Udruženje Bečkerek) fogadott minket egy belvárosban található középületben bérelt helyiségében, illetve kultúrtermében. Eljött az egyesület öt tagja, hogy találkozzon velünk. A tagok nagy része beszél németül, szerbül és magyarul. Így, mivel közülünk nem mindenki értette jól a német beszédet, a becskerekiek is magyarra váltottak.
Bucheker Ervin alelnök – nyugdíjas üzemmérnök – köszöntötte a magyarországi küldöttséget. Elmondta, hogy a becskereki német egyesület 2003-ban alakult, célja a német történeti hagyományok ápolása és a német kultúra életben tartása. A Vajdaságban 1944-ben 540 ezer német nemzetiségű lakos élt, 2015-ben 4 ezer. Becskereken a II. világháború előtt a lakosság ¾ része német nemzetiségű volt, földművesek, iparos mesterek. Becskereket 1944. október 2-án szállták meg a szovjet és jugoszláv csapatok, nagy lágert építettek, ahova október 6-tól szállították be a német lakosokat. A láger az ortodox temető közelében létesült. A tábor 1947-ig állt fenn.
Edit Hof (Tabacski) 80 esztendős, volt rádiós, könyvtáros német nyelven készült beszámolójával, de magyarra váltva is ékes nyelven fejtette ki mondanivalóját. 1944-ben ő 9 éves volt, vízvezeték szerelő apja műhelyt tartott fenn. A becskereki tábort a régi malomban állították föl, ez volt az első a németeknek létesített vajdasági táborok között. 1944 októberében ezer embert öltek meg a malomban. Cigányok voltak az őrök, verték a németeket. Edit apját 1944. október 5-én vitték el, október 10-én már a halottak között volt. Két ezer ember volt egyszerre a táborban. A környező falvakból hoztak utánpótlást, egy-egy faluból hatvan embert. Egy szerb rendőr csak 30 embert hozott, ezért felelősségre vonták.
1944 novemberében az Ohrana (titkosrendőrség) engedélyt adott a németek elvitelére, hogy a házaikat elvehessék. Házanként összeszedték az embereket. Gyalog mentek a Becskerektől 15 kilométerre fekvő Lázárföldre. Az iskolában helyezték el őket, éheztek, a padlón feküdtek. Majd a falu házaiban, családokhoz helyezték el őket, német családokkal éltek együtt. Ott még volt élelem, őket még nem vitték el. Az egyik szobában két orosz tiszt lakott, a konyhában a helyiek, két nő, anya és lánya. Megtetvesedtek az oroszok ágyneműjétől. Karácsony szenteste éjjelén jelentkezni kellett a községházán, az oroszok válogatták a fiatal lányokat, asszonyokat, 18-30 évig, a nagyobb gyerekes anyákat is elvitték. Edit Hof 15 éves nővérének, anyjának volt magyar igazolványa, ennek segítségével kijöttek a lágerből. A bűnük az volt, hogy németek voltak. Amikor kijöttek a lágerből, szegénység volt, anyjuk varrásból szerzett némi jövedelmet.
Maria, német-szerb asszony, szerbül beszél, az egyesület alelnöke fordítja szavait: – 1944. október 6-án elvittek Nakovóra (Kikinda mellett). Október 13-án gödröt ástak, belelőttek 75 embert, a táborban pedig 63 embert. 1944 októberében 11 éves volt. Rudolfgnadra (Knicsanin) vitték őket. 1944 októberétől 1947-ig tartották itt fogva őket. Amikor kijöttek a táborból, farmokra osztották szét őket. 11 évig élt ott.
Jägl Mária: Elemérben született. 1944-ben 8 éves volt. Apját elvitték a lágerbe. A téglagyárban dolgoztak, itt az apját agyonverték. A nőknek, gyereklányoknak kiszakították a fülbevalóját. Knicsaninban (Rudolfgnad) minden falunak volt utcája. egy-egy család egy-egy szobában lakott. Az anyja meghalt, a gangon egymás mellett feküdtek, rongyba tekerve. A magazinból (raktárból) kukoricát szereztek, a ruhaujjba tették. A gyerekeket a partizánok összeszedték, a knicsanini táborba hurcolták. Ő árva volt, a faluba vitték. Majd Makedóniába szállították. Szkopjében, Kumanovóban élt. Makedón iskolában tanult. 3-4 évig volt Makedóniában. Magyar volt a férje. Ismét árva lett. Dohánygyárban dolgozott.
Hof Edit: A gyerekek kukoricacsuhéból babát csináltak. Magyar iskolába kerültek, de nem tudtak magyarul. Olyan éhesek voltak, hogy madarakat fogtak, azokat megsütötték. Macskát, kutyát ettek.
Bucheker Ervin: Az oroszok összeírták a fiatal lányokat, asszonyokat. Volt, aki három év feletti gyereket mondott, a szerb őr mondta neki, hogy két év felettit mondjon. (A rendelet szerint a 3 évesnél nagyobb gyermekek anyját vihették el táborba – R. A.). Voltak jobb szerbek is. De egy apa a két lányával elbújt a kukoricaszárak közé, a szerbek megtalálták és felgyújtották őket. – Készült egy könyv a Szovjetunióba vitt németekről, Lorenz Baron könyve az elvitteket és a visszajötteket vette számba. Baron 1932-ben született Knicsaninban. Őt nem telepítették ki Becskerekről Németországba. Jugoszláviából 1953-tól engedték ki a németeket Németországba. Lorenz Baron készíttette az első két emléktáblát Rudolgnadban, 2000-ben. A keresztet 2001-ben állíttatta fel Telecskán. (Teleschka, Rudolfgnad alatt). –
A szerb író, Dusan Popalo az igazságot akarta kimondani, ezért üldözték. A vajdasági rádióban volt egy műsora: „Az álom autóbusza”. E műsorban szó volt Knicsaninról, nyilvánosságra hozta a tabutémát. – Az Újvidéki Német Egyesület 1992-ben alakult meg, ennek tagja volt B. E. is. 2003-ban a Vajdaságban 6-7 helyen létezett német egyesület. 2004-ben helyiséget kaptak Nagybecskereken. A város polgármestere támogatta a becskereki német egyesület létesítését. – Nagybecskereken magyar egyesület is alakult, a Petőfi Egyesület. 4 ezer magyar él Nagybecskereken. Hof Edit könyvtáros fogja össze a magyar egyesületet.
Hof Edit: A német és a magyar egyesület kapcsolata nem mondható jónak. –
Összesen 41 tábort létesítettek a Vajdaságban a németek számára. Kétféle tábor volt: munkatábor és megsemmisítő tábor. Az előbbiek rabszolgamunkára kibérelhették a németeket.
Bucheker Ervin 29 évesen került a Bánátba. Apja cukrász, szakács, kereskedő volt a Rózsa Hotelben, Nagybecskereken. – A német gyerekek magyar iskolába jártak, mert szerb iskolába nem járhattak, azokhoz, akik megölték a szüleit! A magyar nyelv menekülést jelentett a németeknek. magyar főgimnázium 1955-től működött Nagybecskereken. A magyar gimnáziumban magyar nyelvoktatás folyt.
Hof Edit: 1945 tavaszán nem vetettek. – 1946-ban telepesek érkeztek a Bánátba, Nagybecskerekre Boszniából, Crna Gorából (Montenegro).
Hof Edit pedagógiai főiskolás volt, de abbahagyta a főiskolát. Számvevőségi gyakornok lett Nagybecskereken. A helyi rádió munkatársa volt. Nyugdíjas korában könyvtárosként dolgozott.
A nagybecskereki német egyesület egyik tagja felhívta a figyelmünket egy internetes elérhetőségi helyre, mely Dr. med. K. F. németországi orvos által feldolgozott jugoszláviai, bánáti, rudolfsgnadi halálozási statisztikákat tartalmazza:
www.rudolfsgnad-banat.de/das-lager/zeitzeugen/zeitzeuge-dr-med-kf
Ez a web-hely a következő kötet kivonata: Dr. med. K. F. aus dem Bezirk Groß-Kikinda: Leidensweg der Deutschen im kommunistischen Jugoslavien. München/Sindenfingen 1995

6. Zombor

2015. október 10-én este visszatértünk Zomborba, itt vacsoráztunk a Plitvice étteremben, majd szállást kaptunk a Hotel Piccolinában.
Másnap, október 11-én a zombori német egyesület elnöke, Beck Antal vett minket ismét pártfogásába. Ő volt az idegenvezetőnk a városban. Hallottunk tőle beszámolót a zombori belvárosban található Kronics palotában a partizánok által elkövetett rémtettekről, a német, a magyar, valamint a polgári-értelmiségi szerb lakosok ellen elkövetett atrocitásokról, kínzásokról, gyilkosságokról 1944 őszétől 1945 elejéig. De aztán jobban esett fülünknek hallani a zombori Grassalkovich palota történetét, melyhez a német telepesek elosztása fűződik a 18. században. Végül a zombori volt megyeháza épületét látogattuk meg, az egykori Bács-Bodrog vármegye közgyűlésének színterét. A nagyteremben megtekinthettük a híres festőművész, Eisenhut Ferenc egész falat betöltő történelmi festményét: „A zentai csata” (1697).

7. Valpovo

Magyarországra visszatérőben Bezdán felé vettük az irányt, ahol áthaladtunk a szerb-horvát határon, azért, hogy bepótoljuk az utunk elején elmulasztott tervezett valpovói látogatásunkat. A horvátországi Valpovón (magyarul Valpó) a II. világháború végén egy lágert létesítettek a jugoszláv partizánok. Itt megállván megtekintettük az 1926-ban emelt kápolna mellett 2010-ben létesített emlékművet, melynek német és horvát nyelvű szövege: „A Donausvábok emlékműve – svábok horvát földön”. Itt elmondtuk utunk során az utolsó Miatyánkunkat, magyarul és németül.

A horvát-magyar határon Baranya megyébe visszatérve elégedetten megállapíthattuk, hogy kutatóutunk elérte célját, számos ismeretet, adatot szereztünk, jelentős történeti tudást nyertünk a második világháború végén, 1944 októberétől a szovjet és a jugoszláv hadsereg által létesített munka- és haláltáborokról, a német – és magyar – nemzetiségű lakosságot ért kollektív büntetés végrehajtásaként elkövetett jogtalanságokról, a volt jugoszláviai németek, magyarok, s velük együtt a szerb polgárok, más nemzetiségű lakosok szenvedéseiről. Tapasztalatainkat szeretnénk feldolgozni, s az előző, a bácskai területen 2011-ben szerzett ismereteinket felhasználva a témáról kötetet kívánunk kiadni.

 

Pécs, 2015. november 15.

Rozs András

Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.